Carbonfools - Jég dupla whiskyvel (Charlie cover)

A cover jó, miközben Fehér Balázs (Carboonfools popmodell) konkrétan rühell covert énekelni, mert szerinte a művész csak a saját művészetével foglalkozzon. DJ Titusz, Zsüli, Zsazsa és Steve, illetve Balázs, azaz a Carbonfools csapata jó, és talán a legjobb ma Magyarországon. Komoly esélyük van világszinten befutni. Balázs pedig iszonyat flegma és sokszor túlságosan is el van ájulva magától (nem csoda, hiszen külföldön is gyakran foglalkoztatott modell). Ugyanakkor nem lehet belekötni, mert van mire. Kissé szűkös hangterjedelmét jól ellensúlyozza stílusérzéke és ötletes improvizációi.

Titusz meghatárózó, trendi és egyszerűen zseniális elektronikája ebben az MR2 Akusztik világban nem jelenik meg, de ettől még a csapat hozza a megszokott magas minőségű instrumentális színvonalat. Annál is inkább, mert Balázs édesapja is jelen van, mint billentyűs. (Balázs édesapja egyébként karmester és zongora művész, aki leginkább operákat ír, rendez, illetve népzenével foglalkozott. Édesanyja a Magyar Állami Népi Együttesben táncolt, egyébként modell volt.)

A dalt Horváth Attila, a magyar rocktörténelem legtöbbet díjazott szövegírója írta 1994-ben.Charlie első, bombaként robbanó szólólemezének és karrierjének leghallgatottabb slágere lett.

Roy&Ádám feat. Jamie Winchester - Music (Madonna cover)

A dal története akkor kezdődött, amikor még meg sem született. Mégpedig azzal, hogy Madonna igen intenzíven támadta a zenefogyasztási szokásokat és a teljes zeneipart gyökeresen átalakító Napstert.
Nos, ha már úgy alakult, hogy Madonna letolvajozta a Napstert, a Napster megpróbált ennek a minősítésnek megfelelni és a masterelés előtt ellopta a Music dalt Madonna studiójából, felrakta az oldalra és rekord letöltéssel terjesztette a világ minden szegletébe.

Madonna nyilván nem tudta ezt lenyelni, pedig a botrány valójában az ő hajóját tolta. Nem is akárhogyan.
A track 25 országban lett No1 és két Grammy nevezést is kiérdemelt. Bár ez nagyrészt a francia szerzőnek és producernek, Mirwais Ahmadzai-nak szólt. Mirwais viszont Madonna felfedezésének és meghívásának köszönheti hogy világszinten ismert szerző-producer lett. Az állás tehát 1-1.

Aztán 8 évvel később, 2008-ban történt az eset, hogy a 10 éves best of koncertjére készülő Roy és Ádám duó (vagy trió) Jamie Winchesterrel kiegészülve elkészítette azt a covert, ami (szvsz) minden idők legjobb magyar feldolgozása. Ennyi. (Roy és Ádám 90 óta zenél együtt, eredetileg a Tramps nevű csapatban, majd 1998-tól duóban.)

Demes Tamás - Fallin' (Alicia Keys cover)

A magyar X-Faktor leginkább egy karaoke bárhoz hasonlít, ahol néha, nagy ritkán, előfordulnak egyéniségek és igazi zenészek is. A versenyzők általában igen izzadtságosan próbálnak az eredeti előadók nyomdokába lépni és nem nagyon tudnak a dalokhoz értékeset hozzáadni. Ez mondjuk a brit és amerikai X-Factorok esetében nem egészen van így, de hát kis ország, kis leosztás...
És mégis volt egy kieső a magyar X-Faktorban, aki megpróbálta. És talán éppen ezért esett ki. Nem énekelt pontosan, sőt sokszor hamisra sikeredtek a hangok, viszont a többiekkel ellentétben érdekes volt és különbözött. Erősen különbözött. Ő Demes Tamás, akiről a papírforma szerint soha az életben nem fogunk többet hallani ...és teszem hozzá, hogy jó lenne, ha nem a papírforma következne be.

Demes Tamásról hivatalosan a következőket tudni: Ukrajnából, Tiszasalamonból érkezett, 19 éves és egyetemista ...aki úgy énekelte el a Fallin'-t, hogy azt bőven lehet már covernek nevezni.

Chris Cornell plays covers

Christopher "Cornell" John Boyle, a grunge legenda és vokál fenomén. A wikin azt írják, hogy B1-G5, falzettben E6-ig tud tisztán énekelni. Na ez ugyan Zámbó Jimmy-nek is megvolt, de Jimmy-vel szemben Cornell használni is tudja. Ő maga a rock, genetikailag és erőlködés nélkül. Olyannyira érzi a műfajt, hogy ha a boci boci tarkát éneklné, akkor is villáskézzel bólogatnának a hallgatók ...nem beszélve arról, hogy a szöveg értelmének olyan mélységét fedeznénk fel, ami nélküle nem is létezik.

Hogy ki ez a srác? Maga a Soundgarden és az Audioslave. Ő a Black Hole Sun grunge himnusz és a Temple of Dog egylemezes banda megalkotója (akik Cornell Soundgardenes elfoglaltságai miatt énekest kellett keressenek ...és találtak is: Eddie Veddert, San Diegoból. A csapat nevét pedig Pearl Jamre változtatták.)

Cornell 1964-ben született Seattle-ben, harmadikként a hat gyermek közül. És bár a felmenőik között nincs zenész, mind a hatan már gyermekkorukban tehetségesen zenéltek, és a mai napig zenélnek.

Cornellről azt mondják szülei, hogy 9 éves korától már önállóan válogatott és hallgatott zenét, illetve hogy 11 éves koráig kizárólag Beatles-t hallgatott ...és bizony a kései Beatles zenei gazdagsága nem csak a harmóniákat, a kereteket és az íveket tanította meg, de a hard rock keménységét is. Elég csak a Helter Skeltert felidézni.

Cornell 1984-ben alapította meg a Soundgardent és eredetileg a dobok mögött énekelt, de társai előre zavarták és hoztak egy dobost, mert úgy gondolták, hogy Cornell frontmanként jóval nagyobb hatást tud elérni, mint hátul. De még mennyire, hogy igazuk volt.

A siker 1991-ben jött el, a Badmotorfinger albummal, amiről három tracket folyamatosan játszott az MTV. Ismertségüket segítette, hogy a három dal közül a Jesus Christ Pose-t témája és klippje miatt letiltatta a hatóság.

Aztán 1994-ben kiadták a Superunknown albumot, ami a kiadásának hetén már No1 volt a US Billboard 200 album listán (!) és eddig négyszeres platina mennyiséget adtak el belőle, csak az Államokban. A Black Hole Sun ma is a legtöbbet játszott grunge "sláger" (nem feledve a Nirvana és a Pearl Jam érdemeit, de ezek a tények)

1997-ig még kiadtak egy lemezt, összegyűjtöttek minden elképzelhető díjat és ahogy ilyenkor lenni szokás, feloszlottak.
1998-tól szólóban dolgozott, amiért további Grammy nevezéseket gyűjtött be, illetve "A" kategóriás filmekhez írogatott betétdalokat.

Aztán 2001-ben újabb bombát robbantott. A Rage Against the Machine énekese lelépett és producerük tanácsára a csapat Christ kereste fel. A választás olyan jól sikerült és annyira egy hullámhosszon dolgoztak, hogy a 19 nap alatt 21 dalt írtak. Tudták, hogy a felállás, amit Audioslave-nek kereszteltek, és az album anyaga sikerre van ítélve.
Így is lett: tripla platina lett a bemutatkozó albumból. Cornellből meg egy alkoholista drogos junkie, aki miatt a hirtelen sikeres csapat majdnem feloszlott. Végül Chris magától vonult el az elvonóra és elvileg a mai napig tiszta tudott maradni.

2005-ben jelent meg az Audioslave második albuma, ami azonnal az első helyen nyitott a US Billboardon. Majd 2006-ban megjelent a harmadik is, és bár nagyon pozitív kritikákat kapott, az már nem volt képes hozni a múltbéli sikerek szintjét. Az Audioslave 2007-ben feloszlott.

Chris Cornell azóta általában szólóban zenél, bár tavaly összehozott egy Soundgarden reuniont is.

Mivel ennek a blognak mindig a coverek adják az apropót, jöjjenek Cornell coverjei, amiből találunk bőven a videomegosztókon ...és minden második egy Beatles dal.

Lady Gaga plays covers

Még egy évvel ezelőtt is azt gondoltam, hogy az extrém ruhák, nemének megkérdőjelezése és a bulvár cikkek csak eszközök arra, hogy Lady Gaga tehetségéről ne kelljen beszélni ...már ha egyáltalán ő énekel. Ez a poszt viszont pont arról fog szólni, hogy Lady Gaga rendkívüli tehetsége megkérdőjelezhetetlen.

Személyi igazolványa szerint Stefani Joanne Angelina Germanotta 1986-ban született New Yorkban, olasz és francia-kanadai szülők első gyermekeként. Stefani rendkívüli tehetsége már 13 éves korában megmutatta magát, amikor már saját dalokat szerzett. Állítólag nem is rosszakat. 4 éves korában kezdett zongorát tanulni, azaz igazi zenész, nem csak egy hang.
A család nem nyomorgott, de minden dollárt keményen be kellett osztaniuk, ami miatt Stefani rendkívül frusztrált volt (szvsz a mai napig nem is dolgozta fel). Frusztráltságát erősítette, hogy nincs éppen modell arca és alkata. Valójában ennek eredménye a felismerhetetlenségig sminkelt arca és már már polgárpukkasztóan extrém ruhakollekciója. Egy női Elton John ...és ezt nem viccnek szántam, illetve kéretik a szakmai hasonlóságokba is belegondolni.

Stefani folyamatosan falta a különféle művészeteket, miközben egy rövid idő után minden intézményben azt érezte, hogy az már kevés neki. Az utolsó ilyen intézményt, a CAP21-et, emiatt hagyta félbe (New York University Collaborative Arts Project 21). Ekkor már gyakorlott zenei és színpadi előadó volt és úgy érezte, hogy bár nagyon sok művészeti terület vonzza, de mind közül a legjobban a zene.
Számára is és a családja számára is nagyon nehéz döntés volt, hogy otthagyja a CAP21-et és New York zenei életének szívébe (vagy inkább szélére, padlására, csatornájába) költözzön. Úgy egyezett meg apjával, hogy az egy évig fizeti az albérletét, és ha ezidő alatt nem sikerül a zenével saját lábára állnia, vissza kell menjen az egyetemre. Azt gondolom, hogy bátorságát, elszántságát és anyagi lehetőségeit saját szavaiból lehet a legjobban érezni: "I left my entire family, got the cheapest apartment I could find, and ate shit until somebody would listen"

Stefani nem vesztegette az időt. Néhány barátjával megalapította a Stefani Germanotta Band-et és klubokban kezdtek pénzt keresni. Egészen gyorsan terjedt a hírük és váltak ismertté, de a hirtelen összerakott csapat elkezdett szétesni. Ez Stefani-nak annyiból jól jött, hogy a Rob Fusari producernek dolgozó fejvadászok ajánlatára mindenféle rossz érzés nélkül azonnal igent tudott mondani.

Fusari azonnal tudta, hogy gyémántot talált a sivatag homokjában. Stefani hangját és képességeit Freddie Mercury-éhoz hasonlította (és ennél komolyabb dícséretet nem is tudok elképzelni). Fusari olyannyira benne élt ebben a hasonlatban, hogy Stefani studióba érkezésekor, minden alkalommal a Queen Radio Ga Ga című dalával köszöntötte őt. Na, hát sejthető, hogy ennek azért van némi köze Stefani színpadi nevéhez. Ugyanis akkoriban (és Stefani elmondása szerint, amióta az eszét tudja) küzdött a színpadi nevének kiválasztásával.
A név egy véletlennek köszönhető. Fusari egy SMS szövegébe is belekomponálta a Radio GaGa címet, de a telefonjának prediktív szövegbevitele a radiot lady-re módosította. Stafani csak annyit küldött vissza: That's it!

Stefani karrierjének fontosabb momentumait innét már szinte mindenki kívülről fújja. 2008-ban Fusarival elkészítették a a Fame című albumot, ami minden jelentős album lista első helyét, vagy top10 helyezéseinek valamelyikét foglalta el. Az album dalai közül a Just Dance és a Poker Face pedig a legtöbb singles charton első helyet ért el, beleértve a két legfontosabbat, a US és UK Billboardot is. Lady GaGa azóta a legmeghatározóbb pop előadója a világnak és sikere nem látszik lankadni.

Viszont a hirtelen jött siker közben extrém imázsa olyan erősre sikerült, hogy a mögötte rejlő szerzői és előadói tehetségének kivételességét még a rajongói sem igazán érzik. A BBC Radio1 Live Lounge műsora pont ezt a hiányt pótolja. A felvétel alatt előadott dalokat akkor is a cover kategóriába kell soroljam, ha azok Stefani sajátjai, mivel azok erősen különböznek az eredetitől. Íme tehát a Coldplay Viva La Vida coverje, a Poker Face és a BBC Radio1 Big Weekendről az Edge of Glory.
Bonus track, Magyar Attila barátom ajánlásával a Lady is a tramp, Tony Benttel.

Billy Ray Cyrus - These Boots Are Made for Walkin' (Nancy Sinatra cover)

Még gyerek voltam, amikor Nancy Sinatra Boots klippjét először láttam. Emlékszem, hogy az jutott eszembe, hogy az OTP kártyanaptárakon biztosan ezek a csajok szerepelnek, mert a hajak, a ruhák, minden egy az egyben ugyanaz volt. Persze akkor még nem tudtam, hogy az a klipp 15 évvel az OTP kártynaptáraim fotózása előtt készült.

A dalt Nancy-nek írta a hivatásos country és pop slágergyáros, Lee Hazlewood és 1966 februárjában mind a US, mind pedig a UK billboardon első helyezést ért el. Ez a teljesítmény többek között azért is nagy szó, mert akkoriban ilyet kizárólag Elvis és a Beatles tudott produkálni.
A felvétel érdekessége és Nancy Sinatra szakmai hozzáértését bizonyítja, hogy a dal szignója, a basszus "csúszó lefutása" Nancy ötlete volt.


Aztán jött Billy Ray Cyrus. Az american male, a gyúrós gyerek, a bundes liga fruzurás country boy, aki énekelt, dalokat szerzett, színészkedett (bizony, többek között David Lynch Mullholland Drive-jában is játszott, nem csak a Doki sorozatban) és folyamatosan jótékonykodott. Nem tudom, hogy létezik-e olyan díj, amit nem kapott meg, vagy olyan ország, amelynek valamely listáján ne lett volna No1, vagy legalább top10 helyezése.
De ha ez még mind nem lenne elég, az ő nevéhez fűződik a country zene és sortánc világméretű elterjedése. Durva mi? :) Az pedig még ennél is durvább, hogy Miley Cyrus az ő lánya és a Hannah Montana mega-giga sikersorozat Billy kreálmánya és tulajdona.

Billy Idol - Don't You Forget About Me (Simple Minds cover)

...de írhattam volna fordítva is, tekintve hogy Billy Idol már akkor dolgozott a dallal, amikor Keith Forsey, a dal producere és egyik szerzője még a Simple Minds létezéséről sem tudott. De kezdjük a legelején.

Keith Forsey-t a legtöbben a Flashdance What a Feelingje miatt ismerik, amiért Oscart is kapott. Nos, ő és egy bizonyos Steve Schiff írták a dalt, szintén egy filmhez, a Breakfast Clubhoz, 1985-ben.
Forsey megkereste a Billy Idolt, hogy énekelje fel, de Idolnak nem tetszett a szerzemény. Végül azért megpróbálkozott vele, ami csak arra volt jó, hogy megerősítse első véleményét és végérvényesen nemet mondjon. Mint utólag kiderült: "never say never"...

Miután Forsey ugyanilyen sikertelenül próbálkozott a Fixxnél és a Roxy Music énekesénél, Bryan Ferrynél is, Schiff ajánlott neki egy viszonylag ismeretlen skót new wave synthpop csapatot, a Simple Minds-ot. Forsey-nek tetszett, amit látott belőlük, de a Simple Minds is visszadobta a dalt, illetve kiadójuk győzködésére egy feltétellel mégis vállalták: módosítani akartak a szerzeményen. Forsey végül Schiff kérésére hagyta nekik, hogy belepiszkáljanak a szezeményébe és megszületett az a verzió, amit ma mindenki ismer. Miután Forsey meghallgatta a Simple Minds verzióját (amit vetkőzéssel és öltözéssel együtt mindössze 3 óra alatt vettek fel és kevertek ki) kezet ráztak.

A Simple Minds féle Don't You a '80-as évek egyik legmeghatározóbb pop trackje lett. No1 volt a US Billboardon, No7 volt a UK Billboardon (ahol 2 évig maradt fenn a százas listán!)

A poen az, hogy a Simple Minds akkor is és a siker ellenére ma is utálja a dalt.

Billy Idol persze tanúja volt az elsöprő sikernek és hát valószínűleg nem volt jó érzés számára egy elhamarkodott döntés miatt kihagyni egy US No1 lehetőséget. Végül 2001-ben elővette a dalt és felénekelte a Gratest Hits albumára. No persze nem az eredetit, hanem a jól bejáratott Simple Minds verziót. A dal Finnországon kívül sehol nem lett listás, de a Gratest Hits album eladásának, illetve promóciójának mindenképpen jót tett.

A dal egyébként nagyon közkedvelt, mint betét. Eddig 4 reklámfilmben, 8 nagyfilmben és 18 sorozatban használták fel.

Maroon 5 - Don't Look Back in Anger (Oasis cover)

Noel Thomas David Gallagher 1996-ban platina értékű No1 slágert írt és énekelt. Ebben a dalban első alkalommal vette át a helyet a vezér-vokálban bátyjától, Liamtól, és bizonyította be, hogy gyakorlatilag nem nagyon van szüksége senkire, hiszen ő szerzi az Oasis legsikeresebb dalait, ő a producer, ő a szóvivő, a szólógitáros, a gazdasági szakember, de még a dizájner is.

Art of Noise feat. Tom Jones - Kiss (Prince cover)

A Kisst mindenki ismeri. Sok fiatal meg van győződve arról, hogy Tom Jones adta elő először 1988-ban, és ezen tévedésben élők közül néhányan vannak annyira tájékozottak, hogy ugyanezt az Art of Noise-ról mondják el.

Miközben teli vigyorral olvasod ezeket a sorokat - hiszen te tudod, hogy az Art of Noise előtt két évvel, 1986-ban Prince volt az eredeti előadó - én azt mondom jól kapaszkodj meg valami igen masszívan rögzített tárgyba.

Nos, az van, hogy tévedsz. A Kiss című dalt először a Mazarati nevezetű RnB csapat játszotta fel 1985 végén. Hoppá...

És eredetileg egy blues ritmusú dal volt, amit megrendelésre írt nekik Prince. Csakhogy a Mazaratinak nem tetszett a lagymatag stílus és beletolták a funky-t. Amikor Prince meghallotta a Mazarati felvételt, rájött, hogy a nem kicsit drasztikus módosítás zseniális, és azonnal visszavette a dalt. Megírta a gitár tracket, és fejhangon visítva fel is énekelte (na jó, falsetto). 

Itt kell megjegyeznem, hogy még a Mazarati verzió is borzasztóan unalmas, akkor milyen lehetett az eredeti Prince-blues...? De mindegy. A dal végül izgalmas és fülbemászó lett. Ez az a verzió, ami 1986-ban a Parade albumon jelent meg úgy, hogy már a gyártósort állították le, hogy rákerülhessen Prince újragondolt Kiss verziója is.  A sztorinak még érdekessége, hogy Prince meghagyta a Mazarati vokált háttérként, így a sikerből azért ők is kaptak.

De még ezen túl is van sztori. A hülyeség természetesen határtalan. A dalban közreműködő zenészek feljelentették Prince-t, hogy kevesebbet fizetett nekik, mint amennyi járt volna a dalban való közreműködésükért. Úgy érezték, hogy a refrének alkalmával hallható fél másodperces szünetért is jár nekik pénz. (Az USA-ban másodpercre fizetik a session zenészeket) Arról sajnos nincs hír, hogy mi lett a feljelentés eredménye.

A Warner Bros. nem nagyon értette ezt az egész hercehurcát. Nem éreztek semmi különöset a dallal kapcsolatban és nem is akarták megjelentetni kislemezen. Hogy mekkorát tévedtek, azt jól mutatják a dal által elért eredmények: US Billboard No1. és 8 további országban Top10, illetve hozott egy Grammy díjat is.

A Prince féle Kiss-ből aztán több verzió is készült. A leggazdagabb verzió a kislemezre készült, több hangszerrel, hosszabb instrumentális betétekkel.
Aztán jött az Art of Noise és 1987-ben kicsit továbbgondolta a felvételt (de csak '88-ban került kiadásra). Sokkal határozottabb, férfiasabb és keményebb, ugyanakkor modernebb, elektronikus hangzást álmodtak meg a covernek. Ez olyannyira jól sikerült, hogy pl. Angliában egyel jobb helyezést értek el a UK Singles charton (5.), mint a Prince verzió. Ezt a kiugróan magas sikert az Art of Noise már csak egy évvel később, a Yebo-val tudta überelni, aztán be is fejezték a pályafutásukat.











Az Art of Noise cover egyébként nem csak a Kiss-szel és Tom Jones hangjával játszik, de az Art of Noise akkorra már klasszikussá és legendássá vált track-jeivel is. A feldolgozás közepén ugyanis sorban jönnek a Dragnet, a Peter Gunn és a Close, az Art of Noise legnagyobb sikerei ...amelyek közül az első kettő szintén cover.

Max Raabe plays covers

Max Raabe nem volt mindig Max Raabe. 1962-ben, Németországban, Matthias Otto néven látta meg a napvilágot. Hogy a művésznevét miért vette fel és miért pont ezt, nem tudtam kideríteni. Annyi viszont biztos, hogy létezett egy világszinten elismert Max Raab nevű divattervező és filmproducer (1925-2008), aki a tökéletes eleganciájáról és trendsetter terveiről (is) híres volt. Tekintve, hogy Otto megjelenése is mindig, minden helyzetben tökéletes, van némi esélye annak, hogy a Max Raab volt a stílus példaképe.

Max Raabe (maradjunk most már a művésznevénél) már kisgyermekként rajongott a huszas-harmincas évek német zenés filmjeiért. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) operaénekesnek tanult a Berlini művészeti egyetemen, ahol 23 évesen 11 diáktársával megalapította a Pallast Orchestert, amellyel 2 éven keresztül tanulta és gyakorolta azokat a bolhapiacokról beszerzett felvételeket, amelyek az említett korai német zenés filmek stílusában készültek. Aztán 1987-ben színpadra álltak a Berlini Színház bálján, mint kiegészítő attrakció az előcsarnokban. A siker olyan nagy volt, hogy a bálterem kiürült és mindenki Maxék kis színpadánál tolongott az előtérben.
Innét már egyenes, de 20 évig tartó út vezetett a Carnegie Hallba, ahol már kétszer, 2007-ben és 2010-ben is fellépett csapatával.

Max eredeti terve az volt, hogy régi német dalokat, filmzenéket dolgoz fel, illetve a húszas és harmincas évek stílusában írott dalokat adnak elő. Csinálta is ezt szép sikerrel 1999-ig. De a világsiker akkor köszönt rá, amikor a 2000-ben kiadott albumára mai toplistás popzenéket is feldolgozott. Ma már ez a vonal fő profillá, illetve egyfajta védjeggyé is vált, így rengeteg ilyen pop covert hallhatunk tőle.
Persze akadt számtalan előadó, aki felismerte, hogy Max egyedül van egy olyan kategóriában, amire óriási az igény, de a Palast Orchester múltját, minőségét és tökéletes stílusát elérni szinte lehetetlen feladat, így Max kompetítorai aligha részesedhetnek a sikerből. Sőt, az igazság az, hogy szánalmas plagizációnak tűnik minden Raabe-hez hasonló előadás és előadó.

Cornershop - Norwegian Wood (Beatles cover)

Az indiai származású britpop zenekar feldolgozza és hindi nyelven elénekli a leghíresebb britpop csapat angol nyelvű, de indiai hangszerelésű, svájci ihletésű, norvég fáról írt dalát. Ezt már leírni is érdekes.

A dalt Lennon írta 1965 januárjában, miközben feleségével, Cynthiával szabadságát töltötte a svájci hegyekben. A szöveg keveset mond, mert Lennon titkos viszonyáról írta és félt, hogy Cynthia kideríti partnere kilétét.

A norvég fa is egy kódolt minősítés, ugyanis a norvég fenyő a legolcsóbb és legsilányabb minőségű dekorációs fának számított. Az angol lakások fa burkolása pedig maga az elegancia, de ha olcsó fából csinálták, akkor inkább ciki volt. A dalban a norvég fával valójában Lennon a lányt minősítette (aki valószínüleg a fotósuk volt) és nem a szoba dekorációját írta le. Illetve a dal végén nem gyújtja fel bosszúból a házat az elmaradt éjjeli hancúrozás miatt, hanem inkább azt írja le kódoltan, hogy ez a szegény, kissé ciki lány, teljesen beléesett.

McCartney-nak mindössze annyi köze volt a dalhoz, hogy itt-ott javított a szöveg ritmusán. Viszont ennél jóval több köze volt Harrisonnak a számhoz, aki akkoriban ismerkedett meg a leghíresebb szitárművész, Ravi Shankar zenéjével. Shankar olyan hatással volt rá, hogy betért az első indiai árut árusító boltba és megvette talán a világ legolcsóbb és legrosszabb állapotban lévő szitárját.

Ha jól tudom megtanulni szitáron játszani még a zeneileg képzetteknek is 7 évbe telik. Ugyanis állítólag ekkorra tudnak minden hangot és hangzást megszólaltatni a hangszeren.
Nos, Harrison egyáltalán nem tudott játszani frissen szerzett hangszerén, de akart. Így gyakorlatilag, mint a szőke titkárnő a billentyűkombinációkat, próbálgatás útján kereste ki a szükséges hangokat. Aztán ezeket, mint egy robotgép ismételgette. Később persze megtanult játszani a hangszeren, sőt rekord idő alatt sajátította el a tudást, de 1965-ben, a Norwegian Wood felvételénél még örült, hogy meg tudta szólaltatni.

Talán ez a "fantasztikus" szitárjáték tetszett meg a Cornershopot alapító Singh testvéreknek, akik alapvetően indiai-folk és brit-popzenét játszottak. A Cornershopot leginkább a Brimful of Asha Fatboy Slim (Norman Cook) remix miatt ismerik a hallgatók, ami 1997-ben cunamiként járta körbe a világot. A világsikert hozó Brimful of Asha track pedig ugyanazon az albumon van, mint a Beatles Norwegian Wood coverje (When I Was Born for the 7th Time).

A feldolgozás talán legfontosabb eleme az, hogy a Singh testvérek hindire fordították az angol szöveget.

Mireille Mathieu - The Winner Takes It All (ABBA cover)

Az még hagyján, hogy ez a nagyon nagy hangú pici francia énekesnő elénekelte ezt a dalt, de az ABBA eredeti vokálja van mögötte ...és nem karaoke. A négy ABBA tag közül három (Anni-Frid Lyngstad, Benny Andersson és Björn Ulvaeus) gondolta úgy, hogy megtiszteltetés, ha Matthieu el szeretné énekelni szerzeményüket, és 1980 decemberében, fél évvel az eredeti verzió megjelenése után, saját Stockholmi studiójukba hívták őt, hogy együtt vegyék fel újra.

Mireille Mathieu legenda. Második Edit Piafként is emlegetik, de szerintem Ő inkább az első és egyetlen Mirelle Matthieu. 1946-ban született és diszlexiája miatt iskola helyett inkább énekelt. 13 testvére nem, Ő viszont örökölte édesapja tehetségét, de apjával ellentétben neki nem tiltották a szülei az éneklést, sőt.
Mirelle híres kivételesen jó memóriájáról, de betegsége és a család szegénysége miatt semilyen iskolát nem végzett el.

Miután 1965-ben megnyerte a francia tévé táncdalfesztiválját, egycsapásra ismert lett Franciaországban ...és innentől már nem lenne ujjam, ha megpróbálnám leírni a toplistás dalainak listáját, díjait és rekordjait. Mirelle Matthieu a mai napig aktívan koncertezik, de sokszor tűnik fel politikai közvetítőként a világ vezető politikusai mellett.

A Winner Takes It All szerzői hivatalosan az ABBA szerzőpárosa: Benny Andersson és Björn Ulvaeus, akik 1979-ben vetették a dalt papírra. Ennek némiképp ellentmond az a tény, hogy a dal Ulvaeus és az ABBA szőke vokalistájának (Agnetha Fältskog) válásáról szól, azaz inkább valószínű, hogy Ulvaeus a szerző és csak a megegyezés miatt jegyzik együtt Anderssonnal. (Lennon-McCartney szabály).
Később Ulvaeus úgy nyilatkozott, hogy a dal fikció és nem a válásáról szól, de mivel a dal megjelenésekor több helyen ennek ellentmondó információkat adott ki, az ellenkezése inkább Fältskog sértődöttségére volt visszavezethető, hiszen a közönség többsége úgy gondolta, hogy Agnetha valóban vesztes volt.

Angliában a legsikeresebb No1 ABBA dal lett. A világon alig volt ország, ahol nem ért el top 10 helyezést, de No1 csak Európa 4 országában lett. A US Billboard 8. helyet azért még érdemes kiemelni, hiszen egy európai diszkócsapat balladájáról beszélünk, a diszkó korszak alkonyán. Ez volt az ABBA 10. és egyben utolsó top10 slágere az Államokban.

Elindult a ZUMTV

A Zeneipari Újrahasznosító Facebookról is elérhető zenecsatornája.

A Facebook oldalunk bal oldali listájában megjelent egy "Hallgass bele!" menüpont, amelyre klikkelve a Facebook elhagyása nélkül is élvezhetitek a Zeneipari Újrahasznosító blog video-streamjét. A playlist segítségével azokat a dalokat hallgathatjátok és nézhetitek folyamatosan, amelyekről a blogban olvashattok.
Azok, akik mellőznék a Facebook felületét, azoknak a közvetlen linket javaslom használni.
(A playlist folyamatosan fog bővülni.)

Hölgyim és Uraim... Az adást megkezdtük.

Rolling in the Deep (Adele covers)

Nem cover a dal. Adele felvétele az eredeti, pedig ahogy másnak is, nekem is ismerős volt. Mintha már hallottam volna. Sokáig a Moby Natural Blues volt gyanús, de nem. Lassan el kellett fogadnom a tényt, hogy ezt a dalt tényleg a mindenféle díjak nyertese, Paul Epworth brit producer és az akkor 22 éves Adele közösen írták. Persze, ha akarunk felfedezhetünk benne mindenféle blues és jazz közhelyet, de épp ettől fülbemászó és ettől zseniális.

A dal 2010 november 29-én jelent meg, mint Adele második albumának vezér-dala és érdekes módon előbb lett bomba siker az USA-ban, mint az angol hazai pályán. Nem mintha sokat kellett volna várni a hazai és az európai sikerre, de tény, hogy a dalt amerikában úgy jegyzik, mint az elmúlt 25 év legnagyobb crossover slágerét. Mert az hagyján, hogy párhuzamosan több listán lett első, de a legkülönbözőbb stílusú rádióadók játszották. Igen, még a rock adók is, bár azok inkább a Linkin Park verzióját.

Csak az USA-ban 10 hónap alatt 5 millióan vásárolták meg a dalt, és 7 hétig maradt a US Billboard 100 listán első helyezett (eddig 2011-ben a leghosszabb ideig). 11 országban lett No1 sláger, miközben Adele egy másik dala, a "Someone Like You" is felkerült a top 5-be, sőt angliában és több más országban szintén elérte az első helyet. Adele egyszerre volt jelen az első és második albumával az album chartok első 5 helyezettjei között, miközben a singles chartok legjobb 5 helyezése közt is ott volt kétszer, a Rolling in the Deep és a Someone Like You dalokkal. Na ilyet egyedül a Beatles volt képes megcsinálni, 1964-ben.

Huhh... és akkor még nem beszéltünk a videoról, ami a 2010 és 2011-ben a legtöbbet nevezett klipp volt, nem beszéltünk arról, hogy a legrövidebb idő alatt a legtöbbet feldolgozott dal rekordját is megdöntötte, illetve arról, hogy még csak 23 éves.

Na nézzük a covereket.

Bemásolok ide néhányat, de érdekeset én inkább az amatőrök között találtam. A Linkin Park szerintem nagyon gyenge, de a LP rajongók szerint sokkal jobb az eredetinél (ez azért vicces kijelentés). Mindenesetre tény, hogy a Linkin verzió megjelenésekor a 23. helyen nyitott az iTunes Singles listán. Hát úgy látszik nekik a pap, nekem a papné.

A Mike Posner és a Mike Tompkins féle verzióban van némi ötlet, a Boyce Avenue hozza a megszokott, legmagasabb színvonalú akusztikus cover verziót, illetve hasonlót ad elő David Choi, koreai származású zenész és a Warner egyik hivatalos házi dalszerzője. John Legend, a Linkin Park és a többi "sztár" nem tudott érdemben hozzá adni a dalhoz ...szerintem.
A sor végére hagytam egy videot, ami kilóg a sorból: Jorge és 6 éves lánya Alexa Narvaez, akik együtt dolgoznak fel és énekelnek dalokat. Amit ők csinálnak az nem is feldolgozás, hanem valami teljesen más, ami inkább már a csoda kategóriába tartozik. Itt olvashatsz róluk többet.

Jamie Cullum - Don't Stop the Music (Rihanna cover)

Jamie Cullum több, mint csodagyerek. Már húsz évesen is kategóriájának legszínesebb és legsikeresebb szerző-előadója volt, ami a crossover-jazz és a blue-eyed-soul keveréke. Tehetsége több területen is kimagasló: vokálja, zongorajátéka és dalszerzői képessége, virtózitása, nem csak korához képest magas színvonalú, de azokhoz képest is, akik több lemezt adtak ki, mint ahány éves Cullum.

A '79-es születésű brit jazz előadó felmenőinek a bárénekes apai nagyapját leszámítva semmi köze nincs a zenéhez, inkább a táblázatok és számok világában éltek.
Cullum rakéta startját jól mutatja be az első lemezének története, amit pénz hiányában mindössze 500 példányban adott ki, de épp a ritkasága miatt az eBayen 600 USD alatt nem nagyon lehet megvásárolni.

A 2003-as első televiziós fellépését követően azonnal egy egymillió fontos szerződést kapott a Universaltól, kiütve ezzel a Sony elhamarkodott ajánlatát. A szerződés 3 albumra szól és már az első Universalos korong rekorder lett: No1. all time best selling UK jazz album ...és 2003 év végére már az No1. all time best selling jazz artist címet is kiérdemelte. És ekkor Jamie Cullum még csak 24 éves.

A 2 óránál is hosszabb koncertjei között nincs két egyforma, az előadott számok listája és hossza mindig változik a hangulattól és az improvizációktól függően.

Cullum albumain mindig akad néhány feldolgozás is. A jazz szerzemények mellett megtalálhatóak a legutóbbi pop slágerek feldolgozása is, ugyanúgy, mint a klasszikus rock trackek ujragondolása. Egy ilyen feldolgozás miatt lett a megasikeres Pharrell Williams Cullum lelkendező rajongója, aki a Frontin' dalának feldolgozása után felkérte őt a következő albuma vendégszerzőjének és vendégelőadójának.
Sajnos a kiadók nem tudtak megegyezni a jogokon, így a Pharrellel közösen írt dalokat nem ismerheti meg a közönség. Később Pharrell albumán mindössze egyetlen track jelent meg, amin Cullum vokálja hallható, de a borítón sehol nem tünteik fel a nevét.

Cullum 2003 óta folyamatosan söpri be a különféle szakmai díjakat és 2010 óta minden kedden saját jazz műsort vezet/szerkeszt a BBC Radio 2 adón.
Érdemes még megemlíteni, hogy a Clint Eastwood felkérésére készített Gran Torino című film azonos című betétdalát 2009-ben Golden Globe díjra jelölték.

A Don' Stop the Music track Cullum legutóbbi, 2009 júniusában megjelent The Persuit című stúdió albumán szerepel. A cover eredetijét a Grammy díjas norvég Stargate nevű produkciós trió írta, akik 2006 óta az amerikai piacon is komoly sikereket könyvelhetnek el. (Vicces, hogy szőke norvég srácok írják a toplistás fekete RnB dalokat például Beyoncé-nak, Rihannának, Ne-Yo-nak, a Blue-nak, a Mis-Teeq-nek, Chris Brown-nak, Lionel Richie-nek és Jennifer Lopez-nek.)
A Stargate legnagyobb és legtermékenyebb befektetése ma a barbadosi Rihanna, akinek pl. tavaly és idén már három No1 dalt sikerült írni. A Don't Stop the Music is kifejezetten neki készült, még 2006-ban és 12 országban lett listavezető ...de a US Billboardon "csak" a 2. helyig jutott.

En-Rage - Run To You (Bryan Adams cover)

A dalt 1984 elején Bryan Adams írta, Jim Vallance producer/dobos közreműködésével. És bár a Run To You máig az egyik legnagyobb Adams siker, eredetileg a Blue Öyster Cultnak írta, megrendelésre.
A BÖC viszont a lúzerek királyává avatta magát (csakúgy, mint a 38 Special), azzal hogy visszaküldték a dalt Adamsnek, mert szerintük laposra sikeredett. (Mondták ezt azután, hogy Adams nem sokkal korábban megírta nekik a máig legnagyobb slágerük alapját, a Don’t Fear the Reaper-t.)

Ezek után Adams csak annyit mondott, hogy "kapjátok be" és gyorsan feljátszotta szerzeményét, ami így még éppen rákerülhetett 4. albumára, a Recklessre. Az album '84 októberében került kiadásra és a Run To You azonnal felkerült a legnevesebb top-listákra. A US Billboard 6., a US Billboard Rock Tracks 1., a UK Singles Chart 11. helyét foglalta el. A Reckless album egyébként egészében is betalált a nyolcvanas évek mainstream rock fogyasztóinak. Összesen 6 dal került fel róla a listák top 30 trackje közé.

A Run To You-nak aztán a következő 25 évben sokféle feldolgozása született, de egyet kivéve nincs köztük értékelhető, vagy említésre méltó.
De ott van az az egy, 1992-ből, amit az En-Rage nevű brit dancefloor formáció követett el. Ma már persze rajtuk is lehet mosolyogni, de '92-ben a közönség imádta és az igen zúzósnak számító hi-energy besorolást kapta, azaz minden dance-clubnak kötelező volt játszania.

Kyle Puccia - Friday (Rebecca Black cover)

Ha már lelazultunk annyira, hogy az előző Fluor covert megvitattuk, akkor jöjjön még egy ráadás egy hasonlóan (ha nem erősebben) megosztó dal: a Friday. Minden idők legvirulensebben terjedt zenei videója ...illetve annak egy olyan coverje, amely komolyan vette a viccet.
De először jöjjön Rebecca Black.

Hát nem tudom, hogy a faék egyszerűségű kiscsajnak szerencse vagy katasztrófa volt a Friday megdönthetetlen rekordja. Ugyanis az ő kis szösszeneténél sokkal szánalmasabb és egyben szórakoztatóbb dalocskák nem terjedtek így. És talán pont ez volt a lényeg. Hogy elsőre nem is tudjuk határozottan eldönteni, hogy ciki-e és miért ciki? Valójában ma sem érti senki, hogy egy ilyen értéktelen és érdektelen semmi, hogyan kavarhatott ekkora port. Pláne, ha hiszünk a kritikusoknak és a díjaknak, és tényleg a világ legrosszabb dalát kombinálták a világ legrosszabb előadójával.

Júniusban el is távolították a YouTube-ról a hivatalos videót, mivel a kiscsaj lelkileg nagyjából tönkrement abba, hogy a Friday-t154 milliószor nézték meg, nagyjából ugyanennyi negatív kommentet hagyva az oldalon. Mindössze 451 ezren nyilatkoztak pozitívan, de arról nincs infó, hogy ebből hányan voltak bérkommentelők. (Nem tudom, hogy az általan beágyazott video mikor lesz leirtva, de lehet, hogy mire olvassátok a posztot, már ez a feltöltés is áldozatul esett a vadászatnak - Hát ez meg is történt, viszont úgy tűnik, hogy hivatalosan is visszakerült, így most újabb videókat linkeltem be a letiltott helyére)

Morbid vicc, hogy a dal és a video elkészítését Rebecca édesanyja rendelte 4000 dollárért. Egy életre szóló ajándék...

Bár Rebecca biztosan örült, azért Katy Perry producereit szerintem nem a segítő szándék, de sokkal inkább a virulencia hozta többlet bevétel vezérelte, amikor Rebeccát meghívták Katy Perry Last Friday Night klippjébe, hogy játsza el Katy legjobb barátnőjét.
Jött is a nézettség meg az ismertség, mint a villám.
De a nézettségért az MTV is kihasználta szegényt, amikor díjátadóján vele konferáltatták fel és adatták át az MTV online díját.

A 14 éves Rebeccát most egy másik dallal próbálják menteni (My Moment), de a tippem az, hogy ez soha nem fog sikerülni. Nincs más lehetőség, Rebecca Black-nek nevet kell változtatni, hogy a jövőben normális életet élhessen ...és egy arcplasztika sem árthat, biztos, ami biztos.

Ennyit mára Rebeccáról és térjünk rá a Friday coverre.

Na igen. Megszámlálhatatlan béna, gusztustalan és humortalan cover, illetve remix született, de volt egy, ami igen meglepően jól sikerült.

Egy bizonyos Dan Dobi rendező fejéből pattant ki az ötlet, hogy vicces lenne komolyan venni a dalt (arra azért felhívja a figyelmet, hogy nem Rebecca Blackből csinálnak viccet). A projectbe meghívta egy barátját a Los Angelesben élő Kyle Puccia zeneszerzőt, énektanárt és előadóművészt, aki élvonalbeli és leendő sztárokat tanít énekelni.

Kyle és Dan mindössze 12 óra alatt megírták, felvették, leforgatták, megvágták és feltették a covert a YouTube-ra. A feldolgozásuk humora magas színvonalú, csakúgy mint az előadás ...egyedüliként a tengernyi Friday cover közül.

Kesh - Mizu (Fluor Tomi cover)

Hónapok óta röhögünk Fluor Tomi sikerén, pedig aki egy picit is jobban belegondol, hogy mit csinált ez a srác, az rájön, hogy nem összekeverendő az Uhrin Benedek tipusú cikisztárok munkájával. Fluor beletrafált a mai tinik ecccerűségébe és mindezt úgy csomagolta be, hogy az olajozottan csúszik le a fülükön az agyukig.
Tény, hogy Fluornak nincs Ricky Martin feje és teste, de az téved, aki ebből arra következtet, hogy a siker a véletlen műve.

A '87-ben született Fluor Tomi (alias Karácsony Tamás) nem ma kezdte a feltörekvést. 16 évesen 232 pályázó közül nyerte el az Animal Cannibals tehetségkutatóját, a Mikrofon Mániát, majd maradt is a hazai underground hip-hop scénájában előadóként, ujságíróként, és a stílus meghatározó honlapjának szerkesztőjeként.
Aztán jöttek az albérlőtárs SP-vel közösen írt, hirtelen nagy ismertségű, de gyorsan elfelejtett slágerek ...és a Mizu-láz, amiből már politikusok is idézgetnek.
Ez van srácok. Itt ez a Karácsony Tamás gyerek, aki megcsinálta. Lehet, hogy tenyérbemászó az arca és nem túl szofisztikált a célcsoportja, de megcsinálta és a vonat robog.

Ezt a megállíthatatlan robogást vette észre a 2009-ben Custom Colors-ként alakult, de Herrer Sára csatlakozása óta Kesh néven azonosítható, viszonylag ismeretlen, de magas minőséget képviselő akusztikus banda.

Bár 2010-ben megnyerték a Zöld Pardon házi tehetségkutatóját és kiadtak egy EP-t is, ahhoz, hogy előrelépjenek kellett egy nagy dobás. És mivel ez önerőből eddig nem sikerült, egy jól elkapott pillanatban felugrottak Fluor Tomi száguldó gyorsvonatára és előadták a Mizu akusztikus coverjét. Ami bizony zseniális és annak a célcsoportnak is üt (illetve visszavesz azok vigyorából), akik eddig nagypofával élcelődtek Tomin és a Mizun.
Játsza is az MR2, minden nap és igen sűrűn, a zeneértő és sznob hallgatók nagy örömére is.

Best of 4 hónap

A minap valaki, aki nem rég fedezte fel a blogot, arra kért, hogy ajánljak pár linket, amit egy zenei magazin esetleg érdekesnek találhat ...mert nyilván nem fognak 200 bejegyzést végigolvasni. (Annyit persze nem is kellene, mert az elmúlt 4 hónapban összesen 73 post született ;))


Hát legyen. Összeszedem a kedvenceimet, mert hát azért a bloggernek is vannak kedvencei, ami akár teljesen ellentmondhat a népszerűség alapján felállított sorrendnek.
Íme:


John Lennon - Jealous Guy (John Lennon cover)

Cher - Walking in Memphis (Marc Cohn cover)

Dame Shirley Bassey - Get The Party Started (Pink cover)

Natalie Imbruglia - Torn (Ednaswap cover)

Jamala - History Repeating (Propellerheads cover)

Faith No More - Easy (Commodores cover)

Tinkara Kovač - Down Under (Men At Work cover)

Kylie Minogue - Wonderful Life (Hurts cover)

Iz Kamakawiwoʻole - Over the Rainbow (Judy Garland cover)

Papa Was a Rollin' Stone (The Undisputed Truth covers)

Bananarama - Venus (Shocking Blue cover)

David Lee Roth - Just A Gigolo (Louis Prima cover)

The Blanks - Hey Ya! (OutKast cover)

Jamala - History Repeating (Propellerheads cover)

Jamala hangja és nevének hangzása megtévesztő, mert bár afrikai fekete jazz énekesnőre asszociálhatnánk, Jamala Ukrán, illetve krími tatár származású jazz, soul, world és RnB előadó.

Susana Jamaladinova már 9 éves korában készített lemezfelvételeket, igaz, azok még krími népdalok voltak. Tanulmányai sem jelezték előre jelenlegi stílusát; osztályelsőként végzett a kievi zeneakadémián operaénekes szakon és sokáig úgy tervezte, hogy a milánói Scalaban csinál karriert ...és az a szép ebben, hogy ezt a Scalaban is így gondolták. Aztán a jazz és a soul imádata legyőzte a kivételes operaénekesnői adottságait, felvette a Jamala művésznevet és csak alkalmanként lép fel, mint operaénekes.

Dame Shirley Bassey - Something ...és más coverek

Hát igen. Nehéz elszakadni egy Istennőtől.
Legyen ez a ráadás post a bevezetőt leszámítva szövegmentes és mutassa be Dame Shirley Bassey néhány coverjét.
A címadó George Harrison szerzeményt azért emeltem ki, mert 1970 óta szinte minden koncertjén előadta. Ráadásul úgy, hogy az embernek mindig az az érzése, hogy most énekli először, az új varázsának átélésével.

Ladies and Gentleman: Dame Shirley Bassey sings covers.

Dame Shirley Bassey - Get The Party Started (Pink cover)

Dame Shirley Bassey nevét szerintem nem nagyon kell magyarázni, az viszont válthat ki némi döbbenetet, hogy a címadó Pink covert 2007-ben, 70 évesen énekelte fel ...és a Get The Party Started nagylemeze nem az utolsó: 72 évesen felvette következő albumát és gyanítom, hogy idén is rögzít egyet.

Bassey nem tűnik hetven éves nagyinak (a képen pedig kerek 70). 15-20 évet letagadhat, ami rengeteg dologból jön össze: A ráncmentes arca, a szuperszexi ruhái és mozgása, vagy a fellépéseinek sűrűsége, illetve váratlan helyszínei (70 évesen Glastonbury Festival)

Shirley Bassey-ről könyveket írnak és nem lenne hozzá méltó, ha most megpróbálnám a 74 évét pár mondatban lerendezni. Ezért inkább csak a Pink coverre korlátoznám ezt a postot.

Bassey az egyetlen díva, aki több, mint egyszer énekelhetett Bond címadó dalt. Hangja szinte azonnal hozza a szmokingos-kütyüs-világmegmentős kémtörténetek világát. Innetől pedig egészen egyértelmű, hogy amikor a Marks and Spencer reklámügynöksége 2006-ban előállt a karácsonyi kémnős ötletével, csak Dame Shirley Bassey énekelhette a reklám betétdalát. De mivel a Marks and Spencer folyamatosan azzal a váddal küzd, hogy csak a negyvenes-ötvenes nők divatját szolgálja ki, ezért mind a modellek esetében, mind pedig a választott dal esetében ügyeltek a fiatalos dinamizmusra. Felvették a Get The Party Started Pink covert és robbant a siker. A dalt tartalmazó kislemez a 47. helyen lépett be a UK Billboard 100-ra és ezzel elért egy olyan rekordot, amit szerintem már soha, senki nem fog megdönteni: 2007-ben lett 50 éve, hogy Bassey folyamatosan jelen volt a listán. Ezt kerek 40 dallal érte el. Azóta persze már túl van az 50 éven, ami durván lehetetlennek hangzik.

Kylie Minogue - Wonderful Life (Hurts cover)

Kb. egy éve minden nap hallom ezt a dalt, ha rádióra váltok reggel az autóban. Először azt kérdeztem magamtől, hogy mi ez a bénán ecccerű nyolcvanas szintipop és mit zabálnak rajta a népek, hogy kalapáccsal sem lehet leverni a magyar listák tetejéről? Később már egyre kevésbé zavart. Elkezdtem érteni és az is kiderült, hogy egész Európa erre a dalra izgul 2010 május óta. Aztán rájöttem, hogy egy mestermunka. Egy tökéletes stílustanulmány a 20-25 évvel ezelőtti europop alapjain.

Tény, hogy az USÁban is megunták a hip-hopot és megalkották a már Kozsónál sem hallható szintipop hangszerekre épített Lady Gagát, és az is tény, hogy az összes nagy producer újra dúdolható dallamokba öli a pénzét. Hát nem csoda, hogy a briteknél ezzel a dallal lett a "legjobb új banda" a huszonéves Theo Hutchcraft és Adam Anderson által megalkotott Hurts formáció. A Black és a Pet Shop Boys gondolom állva tapsolt az NME díjátadón, mert a Hurts pont ott folytatja, ahol ők anno abbahagyták. (De még a nyakkendős outfit és a hátranyalt haj is hozza a nyolcvanas évek popsztárjainak érzését.)

A dal Európában mindenhol top 10 helyezett volt. Szerbiában egy éve az. De ami igazán számít az a UK Singles Chart, ahol a 21. helyet sikerült elfoglalniuk. Ez igen jó eredmény, tekintve hogy ez nem egy vidám dal. Ugyanis a szöveg egy öngyilkosságra készülő srácról szól, aki meglát egy lányt és vacilálni kezd ...de az nem derül ki, hogy végül meggondolja-e magát.

No de térjünk rá Kyle Minogue 2010 szeptember 9-én rögzített verziójára, ami több szempontból is meglepte a szakmát és a közönséget.
Először is, mert a produkció a BBC Radio1 meghívására, a Live Lounge sorozat egyik epizódjaként készült. Ez kb. a kilencvenes évek MTV Unplugged műsorának mai megfelelője, ahova néhány akusztikus hangszerrel érkeznek az előadók. De nem Kyle. Ő ugyanis egy egész kamarazenekarral érkezett.
Másodsorban mert kiktatta a dal egyik szexepiljét, a nyolcvanas évek pop ritmusát is és helyette a szövegre ráerősítő, szomorúbb eredménnyel záródó sztorit sejtető, lassabb ritmusban adta elő.
További meglepetés volt, hogy Kyle nem véletlenül választotta a Hurts dalát. Kyle-nak annyira megtetszett a duo stílusa, hogy önként segít be a promótálásukba. Fel is vettek egy közös dalt, a Devotiont, illetve a Hurts felvette Kyle egyik legnagyobb slágerét, a szintén szintipop alapokra épített Confide In Me-t.

Vonós coverek

Tele van velük a YouTube. A tehetséges előadók, kvartettek, filharmónikusok jobbnál jobb pop és rock feldolgozásai. Nem nagyon merek senkit kiemelni közülük, de a Quartetto Archimia és a Dueling Fiddlers mindenképpen követendő csapatok.

(Dueling Fiddlers: Adam DeGraff és Russell Fallstad)

(Deseo Csaba kicsit más kategória, de nagy tisztelőjeként nem zárhatom a postot egy hegedű coverje nélkül)

The Cult - She Sells Sanctuary covers

Vigyázz! Autóban ne hallgasd, mert garantáltan begyűjtöd a gyorshajtásért járó csekkeket.

Egy olyan dal ez, ami garantáltan a kedvenced és általában kétszer hallgatod meg. Nem véletlen, hogy a Ford, a Nissan és az angol autós magazin a Top Gear is használta reklámjaiban. Nem beszélve a Grand Theft Auto: Vice City, a Grand Turismo 3 és a Dave Mirra Freestyle BMX 2. videojátékokról. No meg a sör, a futball kupa reklámokról és a film, illetve sorozat betétdal megjelenésekről.

A dalt 1985-ben írta és vette fel a brit post-punk goth rock banda, a Cult és a KLF-hez hasonlóan 1993-ig folyamatosan újabb és újabb verzióban jelentették meg. Összesen 10 hivatalosan kiadott verziót számoltam össze. (Igaz, ezek nagyrésze remix, míg a KLF inkább folyamatosan "fejlesztette" és újraírta dalait)

A She Sells Sanctuary a megjelenést követően 1 hónap alatt felkúszott a UK Billboard 15. helyére és 23 hétig fenn maradt a charton.

Ezek után már nem is kérdés, hogy aki feldolgozza a dalt, az kap egy morzsát ebből az óriási sikerből. Így hát megszámlálhatatlan sok, szerintem gyengébbnél gyengébb coverek születtek.
Itt van mindjárt a tinibálvány Keane verziója, vagy az Enuff Znuff coverje, de a post nem miattuk íródott, hanem az eredeti tiszteletére.

(Persze azért akadnak meglepő gyöngyszemek is, mint alább, a Tammy Levy, Mark Gill, Rai Clews kerti akusztikus feldolgozása)

Mo Solid Gold - Safe From Harm (Massive Attack cover)

Tekerd fel a hangerőt, aztán tekerd fel 5 órára a basszust és a magasat, mert jön a Mo Solid Gold, hogy 'K' (K. A. Hapburn) baritonja, Craig Warnock Hammond orgonája, Alexander Boag torzított gitárja, Julian Hewings bass-gitárja és Rob Hague dobjának lüktető ritmusalapja a mellkasodon mutassa be, hogy milyen energiákat képesek felszabadítani a Massive Attack depresszív dallamaiból.

Az angol Mo Solid Gold rövid életű formációja (2000-2002) mindössze egyetlen albumot és 4 kislemezt adott ki, és gyakorlatilag semmiféle elismerésben nem részesültek. Pedig jók voltak. Annyira jók, hogy 4-5 évvel megelőzték a világ pop-ízlését. És annak ellenére, hogy szinte kizárólag csak jó kritikákat kaptak 2 év után feloszlottak.

A csapat nagyja a Mo Solid Gold előtt, '89-'98 között These Animal Men (TAM) néven játszott new wave-et, de ebben a kategóriában is a kevéssé megértett new wave of new wave kategóriába sorolták őket.

Jelenleg a TAM alapítói The Orphans néven játszanak glam és garage punk stílusban (vagy valami ilyesmi), azaz igen távol kerültek a TAM és a Mo Solid Gold  northern soul/new wave vonalától. Pedig milyen jó volt...

A dalt 1991-ben írta debütáló nagylemezére a Massive Attack duója Robert "3D" Del Naja és Grant "Daddy G" Marshall, akik a világ összes elismerését megkapták mindenféle elképzelhető formában. No nem ezért a dalért, mert ez "csak" a 25. helyet érte el a UK Billboard 100 listán.
A Massive Attack az Unfinished Sympathy dalával vésődött be a poptörténelembe olyan mélyen, hogy az Unfinished Sympathy-t minden idők legjobb dalai listán az első 10-ben tartják számon.

A Safe From Harm és az Unfinished Sympathy dalokat a Blue Lines bemutatkozó lemez projectjéhez meghívott Sarah Nelson vedégelőadó énekelte fel.
Kevéssé köztudott, hogy a Safe From Harm zenei alapjait nem feljátszották, hanem hangmintákból ollózta össze a két DJ. A basszus, a gitár és a dobok Billy Cobham Stratus című dalából származnak, illetve Funkadelictől, a Good Old Music trackből.
A Mo Solid Gold ezt a lehetőséget vette észre és turbózták fel a dalt valódi hangszeres játékukkal.

Tyler Ward plays covers

Ki a tök az a Tyler Ward?? A kérdés ebben a stílusban is jogos. Egy igen irritálóan affektáló, ugyanakkor igen tehetséges és jószemű zenész-producer. És bár két saját albuma is megjelent már az iTunes-on, mint dalszerző, van még mit tanulnia.
2009-ben diplomázott, na nem zenészként, hanem újságíró és kommunikáció szakon. A zenei képességeit és rutinját az egyetem évei alatt az éjszakában, különböző bárokban és kocsmákban szerezte.
Az egyetem után és az éjszakában gyűjtött pénzéből Tyler felépítette házi studióját, amit szerénytelenül csak TRW Recording-nak nevezett el és egyben be is jegyezte kiadóját ugyanezen a néven. (TRW = Tyler Ray Ward)

Tyler Ward a YouTube-ra feltöltött coverjeivel vált világszerte ismertté. Jó érzékkel választott slágereket és még jobb érzékkel vadászott maga mellé ifjú tehetségeket, akik szintén korai huszasok, vagy akár tizenévesek. Ezek a szerződtetett ifjoncok saját debütáló albumukat is a TRW produkcióján keresztül adták ki.

A világ meghódítására készülő mikrobirodalom udvara jelenleg Julia Sheer, Eppic, Katy McAllister, The CO és maga Tyler Ward. De rajtuk kívül, egy-egy produkció erejéig olyan nevek is megjelennek, mint Cobus Potgieter, a YouTubon (is) taroló dob-zseni.
A TRW Recordings már havonta ad ki új EP-t az iTunes-on, aminek nagyrésze aktuális slágerek feldolgozása.

A coverektől ne várjunk Boyce Avenue művészi színvonalat, de ettől még átlagon felüliek.

Hát íme:

Igor Presnyakov plays covers

Igor Presnyakov 2007-ben tűnt fel a YouTube-on és azóta 75.5 milliószor nézték meg cover videóit. Hogy ki is ez a fura fickó, arról nem sokat tudni. Annyi biztos, hogy professzionális minőségben játszik klasszikus gitárzenét, illetve azon igen ritka művészek közé tartozik, akik játszanak a hasonlóan ritka, 7 húros klasszikus gitáron, ami a 19. század óta már nemigen tartozik az ismert (és könnyen tanulható) hangszerek közé.

Igor, bár jelenleg Hollandiában él, Moszkvában született és folytatta tanulmányait. Két szakon tanult klasszikus zenét, aminek eredményeképpen 6 és 7 húros gitár, illetve karmester diplomát szerzett. A művész nem csak szólóban zenél, de komponál is, énekel is, rengeteg előadót kísér és több zenekarban is játszik.

A YouTubon zseniális feldolgozásaival vált népszerűvé. Lady Gagától a Metallicáig bármit eljátszik klasszikus gitárján. Ha végig szeretnéd nézni a repertoárját, akkor készülj fel arra, hogy képtelen leszel felállni legalább egy fél napig ...mert mindig előkerül egy olyan videója, amit még nem láttál, de biztosan meg akarod nézni.

Persze az ember pénzből él, így a sikert látva már 2 digitális albumot is összerakott ezekből a coverekből és jelentette meg azokat az iTunes-on, illetve a cdbaby-nél.

Natalie Imbruglia - Torn (Ednaswap cover)

Ha Natalie Imbruglia, akkor Torn; ha Torn, akkor Natalie Imbruglia. Ezt tudjuk. Vagyis valójában csak annyit, hogy ez volt a debütáló slágere. Az viszont hogy Ő szerezte-e a dalt, nem nagyon merül fel senkiben. Sőt, a legtöbben tényként kezelik, hogy a Torn megírása Natalie Imbruglia keze munkája.
Valójában Natalie-nak a Torn megírásához pont annyi köze van, mint a dán Lis Sørensen-nek, a norvég Trine Rein-nek, Natalie Browne-nak vagy az Off by One-nak, akik Natalie előtt szintén feldolgozták Scott Cutler, Anne Preven és Phil Thornalley 1993-as szerzeményét.

A dal először 1995-ben jelent meg az Ednaswap lemezén. A csapatot a dalszerzők alapították, de az Ednaswap verzió már nem hasonlít a '93-as demofelvétlehez, amely Trine Reine, majd Imbruglia verziójának eredetijeként értelmezhető.

Az Ednaswap és a Sørensen verzió nem, de a norvég Trine Rein 1996-os verziója valahogyan eljutott Ausztráliába, ahol a szappanopera-sztár és modell Imbrugliának annyira megtetszett, hogy készülő bemutatkozó nagylemezének első trackjének és első kislemezének választotta.
Imbruglia produkciója mögött már sok pénz volt, így a dal végre képes volt áttörni azt a határt, amit a noname Ednaswapnak sem és a skandináv sztároknak sem sikerült. A rádiók világszerte játszották Natalie verzióját, így a listák is gyorsan felszívták a covert. A legjobb helyezései az Ausztrál Billboard 1. helyezése és a UK Billboard 2. helye volt.
A US Billboardon is lehetett volna no.1, ám az Államokban a siker időszakában még nem jelent meg fizikai korongként, és csak a rádiók játszották (illetve import lemezként lehetett hozzájutni), így a US Billboard nem listázta a dalt. Pedig 11 hétig veztette a amerikai rádiós listákat.
Mire a kislemez az USA-ban is kiadásra került, már csak 42. helyre tudott feljutni.

A kislemez aztán világszerte 4 millió példányban, a nagylemez pedig 6 millió példányban kelt el. Natalie Imbrugliát és a Tornt 1999-ben három Grammy-re is jelölték, de végül egyiket sem kapta meg.

Walk On By ( Burt Bacharach, Hal David és Dionne Warwick cover)

Ezt a dalt mindenki ismeri, és ha többet nem is, a refrénjét mindenki el tudja nyüszögni.
Annyian dolgozták fel, hogy lassan már feledésbe merül az első előadója, Dionne Warwick, aki 1963-ban énekelte fel a szerzeményt. Warwick eredetinek tekinthető verziója a 6. helyet érte el a US Billboardon, 1. helyet a US RnB charton és 8. helyet a UK singles charton.

De a dal itt még koránt sem fejezte be listás jelenlétét. Isaac Hayes, a Stranglers, a D-Train, a Jo Jo Zep, Sybil, Gabrielle, Cindy Lauper és Seal is listára vitte a Walk On By-t. Manapság főleg az utóbbi hármat játszák a rádiók és talán a legtöbbet a Gabrielle féle verziót hallhatjuk.

De hogy a csavar is meglegyen a postban, térjünk vissza 1963-ba, Dionne Warwick első verziójához ...illetve a másodikhoz, merthogy Warwick kétszer rögzítette a felvételt. Másodszor német nyelven (Geh Vorbei), de arról semmiféle információt nem találtam, hogy miért követte ezt el...

Érdemes belehallgatni a német verzióba is, illetve mazsoláztam még mellé az említett coverekből.

John Lennon - Jealous Guy (John Lennon cover)

Lennon tavaly volt 70 éves. Akkor, a Facebookon, Lennon tiszteletére a következő kacifántos történettel ajánlottam ismerőseimnek a Jealous Guy dalát.

Gabriella Cilmi (plays covers)

Gabriella Lucia Cilmi szüleitől örökölt olaszos neve furcsán hangzik Ausztráliában, ahol született és él. A zenész és dalszerző csodagyerek ebben az évben tölti be a 20 évet, de már olyan eredményeken van túl (sőt volt túl már 16-17 évesen), amelyekről a legtöbb világszerte is ismert zenész csak álmodik: Toplistás dalok, világturné, 7 zenei díj és további 5 jelölés, világméretű reklámkampányban felhasznált dal, illetve a legkeresettebb világsztárokkal együtt dolgozni.

Cilmit leginkább a "Sweet about me" című szerzeményéről ismeri a közönség és sokszor keverik hangját Amy Winehouse hangjával ...akivel egyébként készült közös munkájuk.

Cilmi kisgyermekként sem Micimackót hallgatott. Helyette inkább Led Zeppelint, Beatlest, Nina Simone-t, Sweet-et, T.Rexet, és Janis Joplint. Azaz zenei ízlése és stílusa inkább a glam és progresszív rockból, illetve a mélyebb jazz és pop stílusokból táplálkozik. Jól tükrözik ezt a feldolgozásra választott dalai is.

Sara Bareilles (plays covers)

Sara Bareilles valaki, akire érdemes odafigyelni. Nem csak azért, mert szereti újraértelmezni és egyedi zongoraközpontú jazz-pop-rock stílusában előadni mások szerzeményeit, hanem mert a sajátjai is kivállóak.

George Michael - Somebody to Love (Queen cover)

Nyilván csak "percek" kérdése volt, hogy a Killer/Papa was a Rolling Stone cover után a másik nagy Five Live / George Michael sláger cover is felkerüljön a Zeneipari Újrahasznosítóra.

A Queen talán legnehezebben énekelhető dala 1976-ban jelent meg a Day at the Races albumon, amin a Somebody to Love volt a kiemelt single. A felvételen úgy hallatszik, mintha egy 100 fős gospel kórus adná a hátteret, de az "csak" Mercury, May és Taylor tökéletesen felénekelt és multitrackelt vokálja.

A dalt Mercury írta és mind szellemiségében, mind zeneileg az Aretha Franklin féle gospel-soul vonalat szerette volna megidézni a gitárfókuszú Queen stílusba ágyazva. Sikerült neki és nem is akárhogyan: szerzeménye a UK Billboard 2. a US Billboard 13. helyét szerezte meg.

A dalt többen is próbálták feldolgozni, de ezek az előadók nem hogy hozzáadni, de még elénekelni sem nagyon voltak képesek ezt az igen összetett és tehetséget próbáló dallamot.
Egy valakinek azért 1992-ben mégis sikerült kivétellé válni. Mr. Georgios Kyriacos Panayiotou-nak, művésznevén George Michaelnek. Sokak szerint ez volt élete legjobb előadása.

Ő maga így nyilatkozott egy 2011-es interjúban, amikor arról kérdezte a riporter, hogy pályafutása alatt kivel volt a legjobb együtt dolgozni:

Nem szívesen emelek ki senkit, mert mindegyik hatalmas élmény volt. De ami igazán meghatározó volt, az például a Queennel való közös munka, a Freddie Mercury búcsúkoncerten, ami egyszerre volt inspiráló és tragikus élmény a számomra. Nagyon megviselt lelkileg, amiatt, ami akkoriban történt a partneremmel. (George Michael élettársa, Anselmo Feleppa a koncert idején már AIDS-ben szenvedett, egy évvel később, 1993. márciusában halt meg.)

És bizonyítandó, hogy a szóbanforgó előadás nem egyszer és nem véletlenül sikerült neki, nem csak az ismert koncertfelvételt, de a próbát is belinkelem. (A háttérben felfedezhető az ámulatba esett David Bowie és Seal is)

Pick Up the Pieces (Average White Band cover)

A szám, amit mindenki ismer, de senki sem tudja, hogy ki játsza.
Hát előszöris nem ki, hanem kik... Ők az Average White Band. Ha ez így nem segített, akkor bizony mást nem tudok mondani, mert ez volt az egyetlen slágerük.

A szaxofon riffet Roger Ball, a banda alapítója írta 1974-ben. A lemez angol kiadása nem hozott sikert. Aztán 1975-ben kiadták az USA-ban is, ahol a funk-soul-groove-jazz vonalakra kicsit jobban figyelt a közönség. A rádiók játszani kezdték és a track néhány héten belül a US Singles Charton az első helyig mászott. Erre már az angol rádiók is felkapták a fejüket és kissé megkésve, de ők is játszani kezdték azt a számot, amit egy évvel korábban ignoráltak. Így viszont már az angol chartokon is megjelent a Pick Up the Pieces és egészen a 6. helyig jutott.

Iz Kamakawiwoʻole - Over the Rainbow (Judy Garland cover)

Az Oscar díjas szerzeményt Harold Arlen és E.Y. Harburg írta 1938-ban és hivatalosan is a század legjobb filmze-betétdalának nyilvánították. Judy Garlandot pedig élete végéig ezzel a dallal azonosították.
Nem köztudott, hogy a dalt Garland kétszer rögzítette: az első felvétel még nem az Oz, a Nagy Varázslóhoz készült, hanem a Decca által kiadott kislemezre és csak egy évvel később, 1939-ben énekelte fel a filmben hallható verziót. Érdekes, hogy 1956-ig az első felvétel szerepelt az "Original Soundtrack" albumokon, de ez senkinek nem tűnt fel, mivel Garland képes volt egy évvel a Decca kislemez rögzítése után, egy azzal szinte teljesen megegyező felvételt készíteni.

Ugorjunk 55 évet 1993-ba, Hawaii szigetére, ahol egy Israel Kamakawiwo'ole nevű, hatalmas és igen súlyos figura, második lemezén egy apró gitárral (egyszerű ukulele) átértelmezi ezt és még néhány másik dalt. Az album, csakúgy mint az első korongja, nagy siker Hawaii-n, de még nem jut el nagyobb közönséghez, csak a szigeten lesz népszerű.

Alice Cooper - King Herod's song (Jesus Christ Superstar / Josh Mostel cover)

Alice Cooperről és a Superstarról egyenként is könyveket írnak, de azért a rend kedvéért néhány sort fűzök ehhez a kissé ismeretlen 1996-os coverhez.

Először is tisztázzuk az előadó személyazonosságát: az urat Vincent Damon Furniernek hívják, akinek valójában nem a művészneve az Alice Cooper (ami ugye egy női név), hanem az 1966-ban alapított glam rock formációjának neve, amelynek tagjai még Glen Buxton, Michael Bruce, Dennis Dunaway, és Neal Smith.
Persze az idők során a névadó kísértet neve ráragadt Furnierre, mivel gyakran sminkelte magát szellemnek, vagy hullának.

Nos, Furnier 1996-ban (48 évesen) Rice és Webber rockoperájának londoni (újra)felvételére vállalta el Herodes szerepét. De sem ez, sem a korábbi, sem a későbbi remake-ek nem tudták megközelíteni a Norman Jewison féle 1973-ban készült, két Golden Globe-bal díjazott film minőségét és sikerét. És mivel a remake felejthető volt, vele felejtődött Furnier Herodese is.

Tinkara Kovač - Down Under (Men At Work cover)

Tinka Kovac Szlovénia elsőszámú zenei exportcikke. És milyen jó. Zseniális fuvolajátékos, betonbiztos hangú énekes és nagyszerű előadó. 1978-ban született és 19 évesen már kiadói szerződése volt. Néhány éve, mint vendégművész, együtt turnézik a Jethro Tull-lal és egyetlen külföldi tagként a Vatican Symphony Orchestra fuvola szólistája.
A Down Under coverjébe olyan természetesen csempészte be virtuóz jazz-rock fuvolajátékát, mintha az eredeti verzió is ilyen izgalmas lett volna. Pedig nagyon nem...

Klikkelj, mert a sztori még csak innét kezdődik:

Faith No More - Easy (Commodores cover)

1977-ben járunk. A Commodores megjelenteti 5. albumát, természetesen a Motown-nál, amiről az Easy című dal az egyik, amit kislemezre választanak. Érdekes, hogy az Easy nem igazán fekete zene, nem igazán RnB, és egyáltalán nem Motown féle soul vagy funky. Inkább valami fehér ballada. Pedig a dalt Lionel Richie, a Commodores énekes, billentyűs, dalszerzője írta, akinek talán csak a fogai fehérek.
Lionel Brockman Richie Jr. dala természetesen no.1 lett a US RnB charton és a 7. helyig jutott a US Billboard százas listáján, ami egy balladától zseniális eredmény.

Ugorjunk 15 évet, 1992-be. A Faith No More már állandó számként játsza az Easy-t a koncertjeiken. Felveszik, de ugye nem saját szerzemény, ezért a készülő Angel Dust albumukon tologatják jobbra-balra, miközben egyébként szeretik játszani és a közönség is szereti. 19 felvett dalból végül mindössze 13 kerül a korongra és az Easy nincs köztük.
Aztán '92 májusban megjelenik az albumról kimásolt első kislemez, majd egy hónap múlva a második és így tovább, havonta egy újabb. Az 5. kislemez novemberben jelenik meg, de az Easy még mindig a sufniban porosodik és sem a kiadó, sem a Faith no More nem sejti, hogy a cover nem hogy képes feljutni a listákra, de pályafutásuk legmagasabb helyezéseit hozza majd (UK Billboard 3. hely, Ausztrália 1. hely, US Billboard 58. hely, illetve ez az utolsó listás felvételük).

Papa Was a Rollin' Stone (The Undisputed Truth covers)

Így van, ez nem egy Temptations szerzemény. Ők csak 1972-ben énekelték fel, egy évvel a dal születése után.
A számot a Motown hivatalos szerzőpárosa Norman Whitfield és Barrett Strong írta az Undisputed Truth-nak, akik pszichadelikus soul és RnB stílusban próbálkoztak. Bár az előadás kissé furára sikerült, a közönségnek tetszett és a listákon már mérhető helyezéseket ért el. Legjobb eredménye a 24. hely volt az amerikai RnB charton.

A Motown is és a szerzők is érezték, hogy több is van még a dalban és hagyták a kísérleti vonalat. 1972 végén Whitfield stúdióba vonult a hatvanas évek eleje óta folyamatosan a listákon dübörgő Temptations-szel (aminek megalakulásához Whitfieldnek, mint producernek, volt némi köze.) és feljátszották utolsó világsiker klasszikusukat.

A felvétel 20 percesre sikeredett (csak az intro 4.39) ezért készítettek belőle egy erősen vágott 7 perces verziót is. Minden azóta feljátszott cover ennek a verziónak az instrumentális alapjain nyugszik. A jellegzetes trombita, a még jellegzetesebb basszus alap, a vonósok és a wah gitár.
A dal ebben a formában már no.1 lett a US Billboardon és hozott három Grammy díjat is.

A legenda igaz, miszerint Whitfield kb. harmincszor vetette fel az első sorokat, pedig Dennis Edwards elsőre is tökéletesen énekelte fel azokat. Whitfield terve az volt, hogy ezzel az amúgy lágyan éneklő Edwardsot felidegesítse és keményebb, érdesebb hangokat csaljon ki belőle. A felvétel azt bizonyítja, hogy Whitfield terve sikerült.

A Temptation sikere után persze folyamatosan gyártódtak a coverek, de összesen kettő olyan született, ami komoly sikereket ért el.

Az elsőt 1990-ben a Was (not was) küldte fel a listákra, a kornak megfelelő funky sample alappal és rap betéttel. Legjobb helyezésük a UK Billboard 12 helye volt.

Ezzel a verzióval először az MTV-n (Music TV) futtatott, a Toyota Forma1 autójának vágóképeivel készített Pioneer reklámban találkoztam. A Was (not was) coverje a világ első autós és asztali CD váltós lejátszójának reklámzenéje volt.
A reklámot napi ötször láttam és néztem végig. És csak három dolgot akartam: kideríteni, hogy ki játsza a dalt, megvenni a CD-t és egy Pioneer CD váltós hifi cuccban hallgatni. Fél évet vártam erre kombinációra, de megérte. Was (not was) CD-je egyike volt a gyűjteményem első darabjainak és ma is ott van a polcomon; a Pioneer cucc is itt szolgál már 20 éve a nappaliban; a hangja gyönyörű és olyan, mintha új lenne.

Na de lépjünk túl a romantikus emlékekkel teli 1990-en, mert jött 1992 április 20. Egy Húsvét hétfő a Wembley stadionban, ahol a '91 november 24-én elhunyt Freddie Mercury emlékére és a Mercury AIDS alapítvány számlájának feltöltésére rendeztek egy all stars koncertet, olyan előadókkal, mint Elton John, George Michael, Lisa Stansfield, Guns N' Roses, U2, Metallica, Bob Geldof, Zucchero, Paul Young, Seal, David Bowie, Annie Lennox, Lisa Minelli, Robert Plant és még ugyanennyi további fellépővel.
A koncertet rögzítették is azzal a szándékkal, hogy később majd lemezeket adnak ki az alapítvány javára.
No, hát azóta köztudott tény, hogy mindössze egy EP jelent meg, 5 számmal, amelyeket George Michael és Lisa Stansfield adtak elő. Másnak ugyanis nem sikerült CD-re írható minőségben énekelnie, illetve Mercury dalait szinte senki nem tudta megugrani. Erről a helyszínen SEAL egészen meglepő őszinteséggel csak annyit mondott, hogy "nem értem miért hívtak meg és mit keresek itt, mert nem vagyok képes elénekelni Mercury dalait. Ahogy mások sem."

Kettőnek azért mégis sikerült ...egészen lazán.
Közülük az egyik George Michael volt, akinek Killer/Papa Was a Rollin' Stone és Somebody to Love coverjei a UK billboard első helyén debütáltak, a US Billboardon pedig a 30. helyig jutott. Persze az EP-n még volt 3 másik dal is, de a rádiók kizárólag ezt a két dalt játszották.

Később George Michael egy klippet is készített a Killer/Papa Was coverhez, amiben nem szerepelt, mert úgy gondolta, hogy az akkor aktuális új fej és borosta dizájnja elvonná a figyelmet a zenéről (???).

Duran Duran - Perfect Day (Lou Reed cover)

Lou Reed 1972-ben vette fel a dalt, aminek egyik érdekessége hogy David Bowie volt a producere.
A dal nem volt sikeresebb, mint bármelyik másik a Transformer albumon, hacsak azért nem, mert a hallgatóság egy része ma is meg van győződve arról, hogy a szerzemény Reed heroinfüggőségéről szól, illetve hogy a dal tulajdonképpen óda a herionhoz. És pont emiatt szerepelt a dal az 1996-ban készült Trainspotting című film betétdalaként, ami 24 évvel a dal születése után már chartokon is mérhető sikert hozott ...de még mindig nem volt elég a Billboard első helyéhez.

Bananarama - Venus (Shocking Blue cover)

Bár a Bananarama coverje is elérte az első helyet a Billboard Hot 100 listán, a post inkább Veres Mariska emlékére született.

A dalt 1969-ben írta a holland Shocking Blue formáció alapítója, Robbie van Leeuwen. És bár hollandia bőven nem volt a világ zenei középpontja, a dal az USA-ban és 5 Európai országban került a listák élére és fél év sem kellett hozzá, hogy az eladások elérjék az 1 millió példányt.
Veres Mariska telt és erős hangjába beleszeretett a világ és a Shocking Blue a hetvenes évek elején az egyik legkeresettebb banda lett. Aztán 1974-ben az együttes feloszlott és Mariska a jazz felé fordult, aztán néhány hakni fellépést leszámítva maradt is a műfajban 2006-os haláláig.

Pink - Bohemian Rhapsody (Queen cover)

Pinket már nem kell bemutatni. Jó a csaj. Többek között azért, mert élőben is olyan stabilan és hiba nélkül teljesít, mintha egy stúdióban, steril körülmények között álldogálna. És ezt nagyon kevesen mondhatják el magukról. A Bohemian Rhapsody-t is így tálalja 2009-es Ausztráliai turnéján.